Ahogy írtam is a Glamour napos "wishlist"-emben, egyáltalán nem szerettem volna túl sok pénzt költeni, valamint most nem is voltam túl nagy shopping-os hangulatban, így tényleg nagyon visszafogott lett ez az egész. Valamint büszkén jelentem, hogy tavaly november óta most "vásároltam hivatalosan" is először ruhafélét (na jó, ez most cipő, de értitek és végül nem is kellett kifizetnem). Egyetlen egyszer sem estem kísértésbe, viszont december környékén kénytelen voltam beszerezni két farmernadrágot és egy kabátot is (mindegyiket akciósan viszont), de ezeken kívül semmi más ruha nem jött velem haza 3 és fél hónapja, ami nálam hatalmas teljesítmény. Nem mondom, hogy nem mentem el nézelődni vagy valami, mert elmentem és csorgattam is a nyálamat rendesen a ruhákra, de ez alatt az idő alatt elég sok pénzt össze tudtam spórolni, ami sokkal jobb helyre fog kerülni. De térjünk is vissza a Glamour napokhoz, most egy mini haul-al jöttem, lássuk is, hogy miket szereztem be.

Kezdjük a legdrágább befektetéssel, ami egy H&M-es papucscipő, amiről a múltkor már áradoztam nektek és igen, azóta is szerelmes vagyok belé. Hatalmas szerencsém volt, mert az én méretemben ez volt az egyetlen darab ebben a színben (bár aranyban és nude-ban lett még volna több is, de azok rondák voltak). Azóta már 3x volt is a lábamon, sőt aznap a vásárlást ebben folytattam és nem is bántam meg, mert a cipő, amibe elmentem már megint feltörte a sarkamat, ez viszont hihetetlenül kényelmes. Egy problémám van vele, mégpedig az, hogy amikor lépek olyan érzésem van, mintha mindjárt elhagynám a cipőmet, de majd megpróbálok hozzászokni. És igazából nem is én vettem meg, hanem megkaptam a szüleimtől Húsvétra, szóval innen is köszönöm Nekik! 

A többi terméknek a beszerzése úgymond szükséges volt, két Balea tusfürdőt vettem a DM-ben, amelyek a kedvenceim közé tartoznak és 249 Ft-ért szinte ingyen dobják az ember után. Sajnos nekünk pont kiesik ez a drogéria, de néha-néha benézek és mindig örömmel látom az újabbnál újabb és jobbnál-jobb limitált kiadású tusfürdőiket, amiket imádok. Most egy trópusi illatú, ananászosat, valamint egy vaníliásat szereztem be, bár az utóbbit csak a peoniás (ami a kedvenc virágom) doboza miatt vettem meg és azt hittem, hogy virágos illata lesz (meg sem szagoltam), aztán itthon vettem észre, hogy nem, mert ez vaníliás, amit egyébként utálok.

Ezek mellett beszereztem a betervezett Rimmel bronzosítót is, ami tényleg nagyon jó, szóval ebben nem csalódtam, igazán szép és természetes barnaságot af az arcnak, egyáltalán nem túl feltűnő. Valamint a kedvenc L'Oreal szempillaspirálomat is bedobtam a kosaramba, illetve egy Maybelline szemöldögceruza duó is hazajött velem. Ezt igazából csak azért vettem meg, mert csütörtök este megnéztem egy régebbi Zoella videót, amiben sok jót mondott róla, így gondoltam, ha már van rá 50%-os kupon, akkor kipróbálom. Nem fogok hazudni ekkorát már régen csalódtam sminktermékben (na jó nem is olyan régen, az Essence bronzosító-pirosító-highlighter palettája ennél is rosszabb). Egyszerűen annyira erősen rá kell nyomni a bőrre ezt a ceruzát, hogy szinte fáj. Szerencsére elég szép és dús szemöldököm van ilyenek nélkül is, úgyhogy nincs rá egyáltalán szükségem, de akkor is eredeti ára 2000 Ft, de én 500 Ft-ot sem adnék ezért, ha tudtam volna biztos nem veszem meg még féláron sem. Pedig a kezemen teszteltem, hogy a szín jó legyen és akkor nem tűnt annyira keménynek... 

Végül pedig a kedvenc Garnier micellás vizemet és a Nivea tonikomat is beszereztem, bár ezekből többet is lehetett volna venni és akkor is lejött volna az 50%, de az előző "pakk"-om is elég sokáig bírta, így nem láttam értelmét költekezni.

Könyveket végül nem vettem, mert hiába van nálunk két Libri bolt is egyikben sem volt kapható az a két könyv, amit szerettem volna, így innen üres kézzel távoztam.

Nos igen, én is tudom. Hiába terveztem azt, hogy naponta jönni fogok a kihívással, máris sikerült két napot kihagynom. Nem akarok mentegetőzni, mert tegnap és azelőtt is lett volna időm, de inkább az  elmaradt frissítéseket kezdtem el pótolni a másik oldalamra, illetve közben még egy sorozat (13 Reasons Why) fordításába is besegítek Szandi*-nak. :) De most itt lennék, és be szeretném pótolni az elmaradt napokat, illetve a mai kérdésre is választ adnék, és talán ez után még egy másik posztot is hozok a blogra, viszont most semmit sem ígérek be biztosra. Lássuk, a 2. nap kérdését először is:

2. Melyik a legkevésbé kedvelt könyved?

Hűűűha! Na ilyen kérdésre válaszolni egy könyv- és filmsorozat rajongójaként borzalmas és nehéz is. Ha Az éhezők viadaláról szólna ez a kihívás (ilyen is lesz), akkor egyből rávágnám, hogy A kiválasztott volt az, amit szívből utáltam (na jó ez is tetszett, de a kedvenc karaktereim sorban haltak meg...) Így ha a halálok alapján kellene választanom, akkor a Halál ereklyéit mondanám, hiszen sokan meghaltak, de mégsem ezt mondom, mert ez ennek ellenére is a kedvenceimhez tartozik. Igazából itt egy olyan könyv sincs, amit ne szerettem és élveztem volna, de ha nagyon kellene választanom egyet, akkor a Főnix rendjét mondanám. Itt utáltam meg végképp Dumbledore-t, akkor Umbridge is megjelent és csak hogy ezt még tetőzzem Sirius is meghalt, szóval ez így nekem sok volt. De egyébként ezt is szeretem, de ez idegesít fel a leginkább.

3. Ki a kedvenc karaktered?

Nos több is van, de Luna Lovegood-ot fogom most mondani. Szerintem ő az egyik legizgalmasabb és legegyedibb karakter az egész sorozatban. Sajnos a filmekben nem kapott elég szerepet, de Evanna Lynch fantasztikus választás volt a szerepre, mivel ő maga Luna. Egyszóval imádtam, mindig volt valami furcsa és egyben vicces megszólalása, azt pedig nagyon bánom, hogy a filmben nem vezethette a kvidicsmeccset, mert az az egyik kedvenc részem.

4. Ki az a karakter, akit a legjobban utálsz?

Nyilván Voldemort lenne a legésszerűbb válasz, de én nem őt utálom a legjobban. Bár ő sem lett a szívem csücske, de Dolores Umbridge még rajta is túltesz. Azt a nőt egyszerűen ki nem állhatom, még a pokolba sem küldeném oda, mert ki tudja, hogy ott is miket művelne az a banya. Az első perctől kezdve megvolt a véleményem róla, de aztán, amikor kiderült, hogy ő lesz az új tanár az iskolában és ott "be is mutatkozott", ott már biztosan tudtam, hogy innentől kezdve ez már csak rosszabb lehet, és az is lett. A filmekben szerintem annyira nem érezhető az az hatalomvágy és eltökéltség tőle, mint a könyvekben, hiszen ő sem kapott túl sok játékidőt, de azért a filmben is jól látszik, hogy egy csepp jóra sem számíthatunk tőle, sőőőt...!

Ma először is egy személyesebb bejegyzéssel készültem nektek, amit már napok óta meg szerettem volna írni, de valahogy mindig elfelejtettem vagy már túl késő volt és nem volt kedven hozzá, de most itt vagyok és megismerhettek egy kicsit jobban.

Miért éppen stylist?

Ez a bejegyzésnek is a címe, amiből rájöhettetek, hogy miről fog szólni ez a "kis" szösszenet - a legnagyobb és a legfontosabb célomról/álmomról. Nem fogom tagadni óvodás korom óta érdekel a divat és csak azt voltam hajlandó felvenni, ami nekem tetszik, az sem érdekelt soha ha hülyének néznek/néztek valamiben. Soha nem próbáltam követni a divatot, inkább magamnak alakítottam/alakítom azt ki. Persze vannak olyan trendek mindig, amelyek nekem is tetszenek, az alapdarabokat én is beszerzem belőlük ha úgy van, de teljesen másképpen próbálom meg viselni őket. Mindig is irritált, ha valakivel ugyanazon a napon az iskolában ugyanolyan pólóban jelentem meg, egyszerűen idegesített és ez a mai napig így van. Ha észrevettem akkor mindig elkezdtem őt (de volt olyan is, amikor őket) analizálni, hogy akkor most döntsük el, hogy ki viseli jobban. Aztán amikor gimnáziumba kerültem erről teljesen leszoktam, bár kis városban lakom, szinte elkerülhetetlen, hogy ne legyen valakivel ugyanolyan ruhám és még akkor is idegesített, de már nem foglalkoztam vele annyira. Igen most lehet mondani, hogy turkálóban is lehet vásárolni, nem muszáj a mainstream üzleteket követni és igen, én a mai napig szoktam "turizni" mert igazi kincsekre lehet ott bukkani, de szó szerint. Nem egy teljesen új és nagyon drága designer darabot sikerült ilyen helyeken beszereznem, árcímkével meg mindennel együtt, így már van pl. egy DKNY felsőm és egy Victoria Victoria Beckham szoknyám is, bár az utóbbit nem hordom, mert nagy rám, de 1000 forint volt, nem hagyhattam ott. De akkor már egyáltalán nem érdekelt, 9.-ben és 10.-ben egyáltalán nem álltam órákon át a gardróbom előtt, hogy "akkor ma mit vegyek fel?", mert felvettem egy farmernadrágot és egy pólót, ennyi volt a nagy tudomány, egyszerűen akkor ehhez volt kedvem, ami két éven keresztül tartott. Aztán 11. elején valami megváltozott (bár ne így lett volna, de ez egy másik bejegyzés története) és olyan ruhákat is felvettem, amiket addig csak úgy tartogattam a szekrényemben... A 12. év csúcspontja számomra az utolsó tanítási hét volt, rögtön el is mondom, hogy miért. Az osztályfőnökünk mindenkinek 26 apró kis lapot adott és mindenkinek írnunk kellett valamit, ami először az eszünkbe jutott arról a személyről; én legalább 4-5 olyat is kaptam, amiben azt írták, hogy nekem van a legjobb stílusom az osztályban (a szíven csak úgy olvadozott és a mai napig olvadozik is, ha az eszembe jut), ennél nagyobb dicséretet és önbizalombombát nem is kaphattam volna, persze ezek lehet, hogy személytelennek tűnnek, de nekem egyáltalán nem így jöttek le és írtak ez mellé még másokat is (mármint ezekre a lapokra, amelyekre az előbb említettet írták), de mégis csak erre a két szóra emlékszem, a többit mintha kitörölték volna az emlékezetemből. 

Ahogy írtam az elején óvodás korom óta érdekel a divatnak a világa, tényleg imádom a ruhákat, a színeket, a mintákat, mindent amit csak lehet és kiegészítőkből soha nincs olyan, hogy elég. A legelején nem stylist szerettem volna lenni, hanem divattervező. Még mindig megvannak azok a kis füzeteim, amelyekbe a ruhákat rajzoltam 4 éves koromtól egészen 14 éves koromig. Vannak közöttük jók és szörnyen rosszak is, de nem érdekel, mert szerettem csinálni. Amikor még a dédimamám élt hetente terveztem a Barbie babáimnak ruhákat és együtt meg is varrtuk őket, de volt olyan amikor egyedül csináltam. Lehet, hogy nem lett az összes couture darab, de büszke voltam/vagyok rájuk. De aztán amikor eljött a 8. év közepe és választanom kellett, hogy merre tovább, hiába van a városunkban művészeti szakközépiskola egyáltalán nem jelentkeztem oda; először is azért, mert be kellett látnom, hogy rajzolni nem igazán tudok, és bár meg lehet tanulni, de fél év sem lett volna elég arra, hogy felkészüljek a felvételire, valamint mindenik elvette a kedvemet is tőle "és mi leszel, ha nagy leszel?", "úgysem mész ezzel semmire", stb., stb.. Így aztán ezt az álmomat gyorsan el is "felejtettem". Így gimnáziumba mentem, ahol kommunikációt tanultam és imádtam, aztán ezt is befejeztem, egyetemre mentem és megint ugyanezt tanulom. Hogy mit kezdek vele még nem tudom, mert mióta feladtam a "divattervezői" álmaimat azóta újságíró szeretnék lenni. Lehet, hogy egyszer az is leszek, de mindenéppen a divattal szeretnék foglalkozni (mondjuk más is érdekel, de ez áll a legközelebb a szívemhez és azt szeretném csinálni, amit szeretek).

Na és mindebből, hogy jött az, hogy stylist leszek? Passz... Magam sem tudom, hogy mikor jutottam el erre az elhatározásra, de már erősen bánom, hogy egyetem előtt nem halasztottam egy évet, ami alatt el tudtam volna végezni egy ilyen iskolát. Persze egyetem után így is-úgy is el fogom kezdeni meg minden, sőt még onnan tovább is tanulhatok, igazi stylistok, divatmagazin szerkesztők, fotósok, stb. tanítanának, így kapcsolatokat is lehet már ott építeni azalatt az egy év alatt, ami ennél a szakmánál kegyetlenül fontos. Mert, ha nincsenek kapcsolataid, akkor munkád sem lesz. Persze magam sem tudom, hogy ez az ország mit tartogathat számomra ez ügyben, de mindenképpen ki szeretném próbálni magamat. Van egy 3 éves (nem, nem 5 éves) tervem és ha bejön akkor hihetetlenül boldog leszek, de ha nem az sem baj, akkor továbbmegyek, de ezt nem adom fel semmiféleképpen!

A másik oldalamat annak reményében hoztam létre, hogy hátha valaki "felfigyel rá", nos örömmel jelenthetem, hogy ez már egy párszor megtörtént. Először csak kis lépésekkel haladtam előre, de tavaly nyáron történt meg, amire soha nem számította, bár tudom, hogy ez csak egy apróság meg minden, de nekem a világot jelenit. Az történt, hogy egy stylist, aztán egy tervező is megosztotta a bejegyzésemet, amit megosztottam Twitter-en keresztül egy képpel kiegészítve, amikor megláttam majdnem szívrohamot kaptam és egy héten keresztül nem lehetett letörölni a mosolyt az arcomról, aztán volt olyan is, aki írt nekem valami kedveset, meg hasonlók. Jó pontosan tudom, hogy a márkák oldalait nem a tervezők vezetik (az esetek 90%-ában), de akkor is hatalmas öröm volt ez számomra és még a mai napig az. Aztán a legfrissebb ami az oldal kapcsán történt velem, az az, hogy jelentkeztem egy állásra egy magazinhoz, referenciának pedig az oldalamat adtam meg, mert hát mi mást tehettem volna, már csak az is boldoggá tett volna, ha megnézik, de nem válaszolnak. De válaszoltak és, hogy őket idézzem "a tapasztalatom, a tudásom és az önéletrajzom alapján továbbjutottál a következő fordulóra". És hogy mi az állás pontos megnevezése? Stylistasszisztens az egyik vezető nemzetközi női magazinnál. Mi ez, ha nem egy hatalmas lehetőség és álom valóra váltása?! Bár azt még nem tudom, hogy megkaptam-e az állást, persze iszonyatosan boldog lennék, ha ez így történnek, itt hagynék csapot-papot és indulnák is Budapestre, megállíthatatlan lennék. De sajnos még nem tudom, hogy mi lesz a végeredmény. Próbálkozásnak tökéletes, az pedig hihetetlen, hogy már a második fordulónál járok (bár dönthetnének gyorsabban is, mert már nem marad köröm az ujjaimon - HA-HA-HA). Az oldalhoz visszatérve; akárhányszor egy nagy esemény, díjátadó, parit, vagy valami premier van mindig eszembe jut, hogy milyen jó lenne, ha csak egyszer én öltöztethetnék fel arra valakit (Chloe Grace Moretz még mindig nem tettem le arról, hogy seggbe rúgjam a stylistodat és átvegyem a helyét, mert neki mennie kell). 

Szóval ez lenne a kis történetem, talán hosszú lett, de remélem, hogy valaki elolvassa majd. :)) Próbálok hetente 2x hozni majd ehhez hasonló kis "történeteket", személyesebb bejegyzéseket is, remélem tetszett. :)

Nos azt gondoltam, hogy annak érdekében, hogy biztosan legyen minden nap valami poszt az oldalon elkezdhetnék egy 30 napos kihívást. Sokat nem is kellett az elsőn gondolkoznom, egyből tudtam, hogy Harry Potter lesz a téma. Mert aki ismer, vagy csak olvasta oldalt a bemutatkozásomat, az tudhatja, hogy élek-halok a könyvekért, de a filmeket is imádom. És ha azt mondanák, hogy csinálnak egy 10 órás filmet mindegyik könyvből, akkor simán végignézném (bár úgy nehezebb lenne teljesítenem a Harry Potter-es éves maratonomat, de se baj, ezt is bevállalnám).

Még nyáron a Twitter-en elkezdtem ezt az egészet, de végül ott a 20. nap körül abbahagytam, de most jónak láttam újból elővenni. Mondjuk az a kihívás amit most találtam teljesen más kérdéseket tartalmaz, úgyhogy mind a kettőből lesznek kiválogatva kérdések, amelyek nekem tetszenek, így most előre nem is osztanám meg veletek a kérdéssort, remélem, hogy ezt nem bánjátok. :)

1. Melyik a kedvenc könyved/filmed a sorozatból?

Nos a legegyszerűbb kérdés szerintem ez lesz számomra, mert egyáltalán nem kell gondolkoznom rajta, a választ csak simán rávághatom. Harry Potter és az azkabani fogoly. Hogy miért? Nem akarok hazudni, kerek perec kijelentem, hogy azért mert itt jelennek meg először a Tekergők, én pedig imádom őket (vagyis hát Sirius-t és Remus-t, a "kis patkányról" nem is beszélnék...). Mivel két kedvenc mellékszereplőm is elég nagy szerepet kap ebben a részben, sőt az egyikük a címben is helyet kapott, így teljesen egyértelmű számomra, hogy ez a kedvencem. És bár lehet, hogy sokan úgy gondolják, hogy nem ez a legizgalmasabb könyv, de szerintem az és külön pluszpont, hogy itt Voldemort Tudjuk ki úgymond nem is jelenik meg, ami igazán kellemes felüdülés, mert ez előtt és ez után ilyen nincs, ott van mindenhol.

Ha pedig filmet kellene választanom, akkor szintén ezt mondanám, de a az utolsó két részt is nagyon szeretem. Viszont igazából nagyon bánom, hogy sok mindent kihagytak időhiány miatt, és ahogy írtam felőlem 5+ órás is lehetne minden egyes rész akkor is megnézném, csak legyen minden benne. Jó nyilván egy-két apró dolog kihagyása nem lenne probléma, de sok olyan résztől is megszabadultak, amelyek fontosak lettek volna, szóval ez miatt a készítőkre haragszom még mindig, de ettől függetlenül is ez lesz szerintem örökre a kedvenc filmsorozatom.

Sziasztok, újból itt lennék, bocsánat amiért kicsit eltűntem, de a hétvégén éppen egy sorozatot daráltam, és hiába terveztem azt, hogy csak hetente egy részt fogok megnézni belőle (HA-HA-HA) egyszerűen nem ment és kicsit több, mint 24 óra alatt megnéztem mind a 13 részt. És ma egy véleménnyel/ajánlóval jöttem a sorozattal kapcsolatban.

A sorozat nem más, mint a 'Thirteen Reasons Why', vagyis a 'Tizenhárom okom volt', ami Jay Asher azonos című könyvén alapul. Már évek óta megfilmesítésre várt ez a mű, sőt jó pár évvel ezelőtt még úgy volt, hogy Selena Gomez fogja a főszereplőt, Hannah Baker-t alakítani, de végül az évek alatt kinőtt a szerepből, viszont mégis van hozzá köze, hiszen producerként tevékenykedett.

Először is lássuk a történetet, aztán még bombázlak titeket pár információval:

Hannah Baker meghalt, pontosabban öngyilkos lett. Hogy miért? Mindenki csak találgatja, sokan úgy gondolják, hogy így akarta felhívni magára a figyelmet, de ő és még 13 (+1) személy pontosan tudja, hogy mit, miért tett. Hazugnak tartják, pedig az igazat mondja. 13 kazettát készített össze egy cipős dobozba, amit 13 személy (+1) hallgathat meg, amelyeken az okok szerepelnek, amiért meghalt. És, hogy miért éppen hozzájuk került? Mert ők tehetnek a lány haláláról. A kazetták mellé egy térképet is készített, amelyen végigkövethetik az útját és megnézhetik, hogy az egyes események hol zajlottak. Amint egy személy végighallgatta az összes kazettát a sajátjával együtt, tovább kell adnia a következő személynek.

Spoiler mentesen ennyi lenne a történet, amin egyébként itt-ott változtattak és kiegészítették. A könyv egy estét mesél el, amikor Clay-nél van a kazetta, de a sorozat több napot (talán hetet) ölel fel és szerintem így sokkal jobb is volt az egész. Először azt terveztem, hogy mielőtt kijön a sorozat elolvasom még egyszer a könyvet, de egyszerűen nem vett rá a lélek annyira utáltam, egyáltalán nem tetszett és bevallom rossznak tartom. Nem mondom, hogy nincsenek benne jól megírt részek, de többet vártam egy olyan regénytől, ami egy ennyire nehéz témáról próbál beszélni és amikor először olvastam kb. 15-16 éves lehettem, tehát egy korosztály Hannah-val és Clay-el, meg a többiekkel. Viszont ma reggel, amikor elkezdtem írni ezt az egészet akarva, vagy akaratlanul de elkezdtem a sorozatot a könyvhöz hasonlítani, de nem ment annyira, mint szerettem volna, mert szinte semmire nem emlékeztem belőle. Csak azt tudtam, hogy anno egyáltalán nem tetszett és a főszereplőt sem tudtam megérteni.

Így elkezdtem újraolvasni és már be is fejeztem, csak közben a laptopom lemerült a töltő pedig megbízhatatlan (szerencsére holnapra lesz már másik, de ez most lényegtelen). Nem akarok hazudni, nekem személy szerint második olvasásra sem tetszett, de örülök, hogy nem a sorozat előtt olvastam újra, mert szerintem akkor a sorozatról nem lennék most ennyire jól véleménnyel (bár ki tudja, lehet ebbe most tévedek). 

Már 2009 óta arra várok, hogy végre csináljanak valami filmes változatot a könyvből, mivel akkoriban éppen hatalmas Selena Gomez rajongó voltam, így én is így szereztem tudomást a könyvről és akkor még úgy volt, hogy ő lesz a film főszereplője, de mivel elég sokat kellett várni erre a projektre, így ő közben kinőtt a szerepből és már ennek nagyon örülök, mert nem vagyok biztos benne, hogy ennyire jól tudta volna hozni a szerepet, mint ahogy azt Katherine tette. Az egész nagyon hihető, igazi és szívszaggató volt, főleg az utolsó rész, amit szó szerint végigbőgtem, de az utolsó előttinél is már sírtam, de tényleg az utolsó, vagyis a 13. rész volt a legszívszaggatóbb és a legfájdalmasabb, ami miatt tegnap nem is tudtam ezt az egészet megírni, muszáj volt aludnom rá egyet, ahhoz, hogy feldolgozhassam. Nem tudom, hogy miért érintett meg ennyire, de látni azt az egy (kettő) bizonyos jelenetet borzalmas volt és kicsit talán sokkoló is. Nem számítottam erre, de tetszett, hogy meglépték ezt a készítők, mert így lett az egész kerek és elgondolkodtató (számomra annyira, hogy még ma is ezen járt az eszem). 

Dylan Minnette pedig szintén tökéletes választás volt, pontosan így képzeltem el Clay-t olvasás közben (bár akkor még Logan Lerman-nak adtam volna a szerepet). Szerintem a sorozatban sokkal szerethetőbb lett a karaktere, a könyvben máig nem tudtam rájönni, hogy miért volt jó az, hogy egy est/éjszaka alatt hallgassa végig a kazettákat, ez nekem nagyon unszimpatikus és felfoghatatlan. Valamint a sorozatban sokkal nagyobb szerepet kapott szerintem, mivel igazságot szeretett volna szolgáltatni Hannah-nak és másoknak is. Szerette őt és ez itt érezhető is volt, nem úgy mint a könyvben. A másik dolog, ami még ez mellett kifejezetten tetszett, hogy átéreztem az őrlődését és az ő fájdalmát is, és hihetetlen, hogy a többiek mennyire kegyetlenek voltak vele, amiért ennyire a szívén viselte az egészet, pedig neki semmi oka nem lett volna arra, hogy a listán szerepeljen, de mégis ott kellett lennie (ami érthetővé is vált itt számomra, nem úgy mint a könyvben, mert ott csak annyival lett megmagyarázva, hogy megérdemli az igazságot, ami mind szép és oké, de két sorban elintézni szerintem pofátlanság).

Szóval kifejezetten örültem, hogy nem lett olyan sz@r (bocsánat a kifejezésért, de már az első mondatban le szerettem volna írni) a sorozat, mint az írott mű. Sőt kifejezetten élvezhető volt, amin meg is lepődtem (na jó azért annyira nem, mert biztos voltam, jó inkább csak reménykedtem, hogy a könyvnél nem lehet és nem lesz rosszabb). Annak is örültem, hogy végül nem filmet csináltak belőle, mert szerintem akkor az ugyanolyan rossz lett volna, mint az eredeti mű. Nem azért, mert nem lehetett volna belőle jó forgatókönyvet írni, de kellett ez a 13 óra arra, hogy normálisan el lehessen magyarázni mindent, ami történt és így a sorozatban arra is volt lehetőség, hogy a mellékszereplőket is sokkal jobban megismerhessük, ami kifejezetten hasznos és jó volt szerintem. A 13 rész szerintem teljesen érthető, mivel 13 oka volt Hannah-nak, de én azért még hozzáadtam volna egy plusz részt, mert elég befejezetlen lett számomra a vége. Nem tudom, hogy akkor mi lett a vége ennek az egésznek (mármint a kihallgatásnak, meg minden, mert igen a sorozatban az is van). És itt a szülők is megjelentek, mind Clay és Hannah szülei is, de néhány mellékszereplőnek is megismerhettük a kedves, vagy nem éppen kedves és beképzelt szüleit (igen, Zach a te anyukád egy seggfej a sorozatban). Szóval igen, ahogy írtam vannak változtatások, kisebbek és nagyobbak is, de ezeknek köszönhetően sokkal élvezhetőbb és érthetőbb lett a végeredmény (az utolsó rész kivételével). Bár szerintem azért lett ennyire nyitott és lezáratlan a vége, mert talán terveznek egy második évadot is, aminek én személy szerint nagyon örülnék (több okból kifolyólag is, az egyiket ugye már említettem is, de többet nem szeretnék, mert ezek már spoilerek és nem hiszem, hogy mindenki látta volna már az utolsó részt és a könyvtől is teljesen eltér).

Összességében nekem tényleg nagyon tetszett és örülök, hogy Netflix csinálta meg a sorozatot, így az összes részt megkaphattuk egyszerre, nem kellett egy-egy hetet várni az újabbra, hogy láthassuk, hanem le lehet darálni tetszés szerint az egészet, ami ennél okos döntés volt. Ahogy írtam a szereplők is teljesen rendben voltak, tetszettek a mellékszálak is, de nálam Clay és Tony vitt mindent. Természetesen ha "tinisorozatról" van szó akkor a zenék elmaradhatatlanok, itt is volt jó néhány szám minden egyes részbe, ami néhány jelenet alatt zavaró volt, de összességében beleillettek a sorozat világába, igazán egyik sem idegesített. Szóval örülök, hogy elkezdtem, tényleg tetszett pedig nem számítottam arra, hogy ennyire jó lesz, de mindennek adnunk kell egy esélyt.

Én csak azt tudom mondani, hogy ha nem tetszett a könyv, attól még nem kell máglyán elégetnetek a sorozatot, mert tényleg fényévekkel jobb lett. Bár lényegében ugyanaz mind a kettő, de a sorozat mégis sokkal jobban és aprólékosabban lett kidolgozva és tényleg nem csak Hannah-t és Clay-t ismerhetjük meg, hanem a többieket, a tanárokat és a szülőket is, ami szerintem egy ilyen témájú alkotásnál nagyon fontos tud lenni és ezt a könyvből nagyon is hiányoltam. Szóval itt a könyv hiányosságait befoltozták, amitől sokkal jobb lett az egész, így én mindenkinek csak ajánlani tudom és készítsétek elő a zsebkendőt is, főleg az utolsó előtt és az utolsó résznél! 

Ha pedig pontoznom kellene, akkor egy nagyon erős 8-ast adnék a sorozatnak a befejezetlenség miatt, de remélhetőleg ha tényleg lesz második évad akkor ez a probléma megoldódik. :)